Nádas Péter új, kétkötetes memoárjáról

A napokban jelent meg a Jelenkor Kiadónál az év egyik legjobban várt könyve, Nádas Péter Világló részletek című kétkötetes, monumentális memoárja. A megjelenés kapcsán a szerző e-mailben válaszolt lapunk kérdéseire.

A Világló részletek teljesen más nyelven szólal meg, mint az eddigi nagy regények. Mikor és hogyan talált rá erre az elbeszélői hangra?

Hogy rátaláltam volna valamire? Nem hiszem, hogy bármire rátaláltam. Minden könyvem hangvétele más. Flaubert hűséges követőjeként mindig arra törekedtem, hogy ne legyen stílusom. Azaz munkám tárgyait a stílus ne fedje el.

A memoár tárgyai a tudattartalmak, mondta a könyv kapcsán egy interjúban. Mennyire viszi bele a tudat az emlékekbe a fikciót – akár azt is kérdezhetnénk, mennyire fiktív a Világló részletek?

Arra törekedtem, hogy minimalizáljam a fikciót, azaz ne a képzelet diktáljon, hanem a dokumentálható valóság.

Pilinszky szerint az igazi irodalom a vallomásos irodalom, ám a magyar irodalomban kevés nagy vallomásos mű van. Ön is így látja? A Világló részletek ezt a hiányosságot is hivatott kompenzálni?

Ennek a hiánynak, amit Pilinszky észrevesz, igen messzire vezetnek a szálai. Az életvallomás talpköve a keresztényi alázat. Alázat nélkül vallomás nem működik. A műfaj nagy klasszikusai, Szent Ágoston, Abelardus, Aquinói Szent Tamás vagy Sziénai Szent Katalin valamennyien ezen az igen kemény gyámkövön térdepelnek. A latin nyelvű irodalmakban, az olaszban, a franciában, a spanyolban tényleg a kora középkortól folyamatosan jelen van az életvallomás. A német vagy az orosz irodalomból sem hiányzik. Azokon a helyeken lesz nagy jelentőségű irodalmi műfaj a tizenhetedik vagy tizenkilencedik században is, ahol folyamatos volt a szerzetesi kultúra, s ezért gyökerei igen mélyre nyúlnak le a társadalmi tudatban. Ennek a kultúrának a folyamatossága Magyarországon a török hódoltsággal meg-szűnt. A Habsburgok visszatelepítették ugyan a szerzetesrendeket, de ezek akkor már inkább a protestánsok elleni háborúskodással foglalkoztak. A szerzetesi kultúrának úgymond alig maradt nyoma a társadalmi tudatban. Sem az alázat kultúrája, sem a tárgyak és eljárások iránti figyelem, azaz a kutatás és ápolás kultúrája nem élte túl a török hódoltságot. Amikor észreveszi ezt a nagy hiányt, Pilinszky talán mégis megfeledkezik arról, hogy Erdélyben a szerzetesi kultúra hagyománya, s így az életvallomás kultúrája is fennmaradt, s az erdélyi emlékírókkal bizony még sokáig virágzott. Ha csak Bethlen Kata kíméletlen és nyelvileg szép-séges vallomására gondolok. De gon-dolhatok Bethlen Miklós vagy Kemény János vallomására. Valamennyien a középkori latin nyelvű krónikák semleges elbeszélésmódjára építik a saját, nagyon is személyes elbeszélésmódjukat.

Lebegett Ön előtt kifejezett irodalmi minta, amikor a könyv elképzelése megszületett?

Nem, inkább azt mondanám, hogy a hagyománynak ugyanebben a nagy áramában úszom, de ismeretlen partokra érek. Bizonyára vannak nagy irodalmi mintáim, de ezek is inkább távolról. Saint-Simon herceg emlékiratai. Az ő vallomásainak van egy egészen sajátosan rendi akcentusa. Önmagával szemben nem kevésbé kíméletlen, mint másokkal szemben, s így hihetetlen plaszticitással áll elénk XIV. Lajos udvara. De az is legalább ilyen világos, hogy ő nem mindenkihez vagy bárkihez beszél a csodásan hajlékony nyelvén, amely az érzelmességtől a brutalitásig mindent magába ölel, hanem meg sem érinti őt még a tudat, hogy a korabeli udvari arisztokrácián kívül is van világ. Van még néhány arisztokrata, akinek az életvallomása mélyen meg-érintett. Ott van Franziska zu Reventlow grófnő csodálatos vallomása a huszadik század első éveiből, egy öntudatos és pusztító következményekkel járó lázadás története. Vagy Bolza Ilona grófnő rövid vallomása a második világháború napjairól. S így tovább.

Megterhelő ennyire személyes könyvet írni? Nem riadt vissza a gondolattól, hogy az olvasók elé tárja a múltja részleteit?

Minden munka megterhelő, de komoly munka nélkül szart sem ér az élet. Ha pedig visszarettentem volna a gondolattól, akkor biztosan nem írtam volna meg.

Fontos Önnek, hogy memoárként tekintsenek az olvasók a könyvre? Vagy regényként is kezelhető?

Ennek a kérdésnek az eldöntését rábíznám minden egyes olvasómra.

Az utóbbi években gyakran hallani, hogy a szerző „feltámadt”, a barthes-i tétel a szerző haláláról már nem érvényes, a szubjektum visszakéredzkedik az irodalomba. Mit gondol erről?

Soha el se tűnt. Irodalom és művészet arra van, hogy lássuk már azt a személyest.

Ki választotta a címlapképet az izlandi hajóval? Az Ön kérése volt?

Én választottam. A mi vidékünk körzeti orvosa, amit most hivatalos nyelven háziorvosnak kell mondani, habár a háziorvos valami egészen mást jelent, szenvedélyes amatőr fotográfus és szenvedélyesen utazik a világban. Néha megmutatja nekem a képeit, hiszen eredeti szakmám szerint én is fényképész lennék. Literáti-Nagy Ferencnek hívják az orvost. Amint ehhez az izlandi képhez értünk, rögtön lecsaptam rá, hogy ez kell nekem, mégpedig a könyvem címlapjára kell. Soha jobbat, hiszen én is egy megfeneklett hajó vagyok. Az volt a furcsa, hogy magyar kiadóm, Sárközy Bence, amint megmutattam neki a képet, ugyanazzal a gyors elhatározással csapott le rá. De nem csak a magyar kiadóm, hanem Alexander Fest is, a német kiadóm, amint meglátta a képet, neki sem voltak többé kétségei.

Ajánló