Pénzes Tímea: Gyűjtöd a könyveket?

Szegezte nekem egyszer a kérdést az egyik ismerősöm, amikor a könyvesszek­rényem előtt állt, és én nem igazán tudtam, mit is válaszoljak. Nem, nem gyűjtöm a könyveket, csak egyszerűen vannak könyveim, és sok van belőlük. Szeretem körbevenni magam velük. Szeretem, ha ott vannak, ahol én is vagyok.

Világéletemben sok könyv vett körül, és ez bizonyára a jövőben sem változik.
 
Mindenféle könyvet szeretek, bár leginkább a sajátjaimat, amelyekhez történetek fűződnek. Jólesik kézbe vennem őket, beléjük lapoznom. Néha elég csak rápillantanom a gerincükre, és máris belecsöppenek az egykor olvasott történet kellős közepébe, vagy átjár az a bizsergető érzés, hogy belekóstolhatok egy új történetbe. És felbukkanhat az emlékezetemből egy homályba veszett személy, aki nekem ajándékozta, aki után rám maradt, eszembe juthat, kivel, hogyan vásároltam. A könyvekre ugyanis sok-sok rétegnyi történet rakódik. És szeretem a hangulatot, amit árasztanak, kívülről, belülről. 
 
Nem kell nekem több. Ennyi untig elég. Ott lenni benne a könyvben, behabzsolva, olyan mélyen, hogy ki sem látszom belőle.
 
Azt azonban nem állítanám, hogy gyűjtöm a könyveket. A gyűjtésről tinikorom jut eszembe, amikor bélyeget, képeslapot, gyufásdobozt halmoztam fel minden mennyiségben, csak azért, hogy újra meg újra kézbe vehessem, nézegethessem egyre tarkább és egyre növekvő gyűjteményemet.
Ha gyűjteném a könyveket, minden könyv kellene. De nekem nem kell minden vagy bármilyen könyv, csak olyanok, amelyeket magaménak érzek. Amelyek valamilyen módon megszólítottak, egy ismerős vagy egy idegen véleménye alapján, könyvbemutatón, felolvasáson, recenzióban, könyves blogon vagy bármilyen más fórumon. Leginkább azonban úgy, hogy kézbe vettem őket, beléjük kóstoltam, és velem akartak tartani.
 
Ha tudomást szerzek egy jó könyvről, betérek könyvesboltokba, felkutatom neten, előkerítem antikváriumban vagy a föld alól is. De néha csak könyvek közt akarok lenni, könyvfesztiválon, könyvhéten, felolvasásokon, könyvtárakban, kultúrkávézókban, és nem akarom, hogy velem tartsanak.
 
Többnyire azonban szeretnének hazajönni velem, és így lassan annyi könyvem lesz, hogy kiszorítanak a lakásomból. Bár oda még nem jutottam, de nincs ellenemre a kép, hogy kívül-belül könyvekben lubickoljak. Sok könyvet azonban nem tudok megtartani, egyszerű helyszűke miatt. Vagyis hely még csak lenne, de nem tölthetem ki lakásom minden egyes zugát könyvekkel. 
 
A sajátjaim mellett ráadásul mások könyveit is „tárolom”. Hozzánk csapódtak ugyanis barátaink könyvei, akik odaajándékozták vagy kölcsönadták őket – idővel kiderül. Vannak ugyanis olyan ismerőseink, akik könnyebben mondanak le tárgyakról, mint én, legyenek azok akár könyvek, főleg, ha sokat vannak úton, külföldön élnek, albérletről albérletre vándorolnak. Így kötött ki nálunk többek közt sok fotóalbum meg gyerekkönyv.
 
Én féltve őrzöm a régi könyveimet. Kötődöm hozzájuk. Folytonosságot jelentenek. Jó érzéssel tölt el, hogy gyerekeim ugyanazt a könyvet fogják a kezükbe, amiket a nagymamám, az anyukám és én. De mondanom sem kell, mennyire örülünk az ajándékkönyveknek és annak, hogy mások tőlünk eltérően vélekednek a „könyvgyűjtésről”…
 
Én is tudok azonban könyvet adni, sőt a legnagyobb szeretettel és lelkesedéssel. Így ajánlottuk fel édesapám sokszobás könyvtárát jóval nagyobb könyvtáraknak. Kiválogattuk közülük a szívünknek kedveseket, hogy velünk maradjanak, de egy óriáskönyvtárnyi könyv nem fért volna el a lakásunkban a saját könyvtárnyi könyveink mellett, bárhogy is vágytunk volna rá. Fontosabbnak tartottam, hogy mindenki hozzáférjen, akinek szüksége lehet rá.
 
A saját könyvtáramból viszont csak kölcsönözni vagyok hajlandó. Szeretem visszakapni a könyveimet. Ragaszkodom hozzájuk. Főleg, ha kedves könyvemről van szó. Amiben sokszor nyomot hagyok, főleg a sorok végén és a lapok alján. Régi tanáraim feddésének ellenszegülve, akik hangoztatták, hogy ne bántsuk a könyvet – ne húzzunk alá, ne karikázzunk be, ne rakjunk írásjeleket a sorok mellé, mintha a ceruza vagy a toll sebet ejtene a könyv testén. Én a jegyzetelést és az aláhúzást sosem éreztem bántásnak. Sokkal inkább annak volt a jele, hogy valami megtetszett, felkeltette az érdeklődésem. Kiemeltem a lényeges információkat, egy-egy szép képet, egy jó gondolatot. Amikor felütöm, azonnal a szemembe tűnik, és máris visszalibben valami abból az élményből, amit olvasás közben nyújtott.
De továbbra sem mondanám, hogy gyűjtöm a könyveket, ahogy azt sem mondanám, hogy gyűjtöm a ruhákat vagy a cipőket, csak megveszem jó esetben azt, amire szükségem van, ami megtetszik. A könyvekkel is így vagyok, csak jóval szorosabb a kapcsolatunk. Ott a helyük bennem, és ott a helyem bennük. 
 
Nem gyűjtöm őket, de van bennem egyfajta önzés. Szeretem, ha a közelemben maradnak. Nem elég, hogy megmaradnak bennem, szükségem van magára a tárgyra is. Nem tudok lemondani róluk. Ezért veszem körbe magam a nekem fontos könyvekkel. Azokkal, amelyek a szívemhez nőttek, és azokkal, amelyek remélhetőleg oda kívánkoznak.
 
Ezért nem ajándékoztam még könyvet „csak úgy”, egy teljesen ismeretlennek. Habár végtelenül szimpatikus számomra az a kezdeményezés, ami névtelen ajándékozásra szólít fel. Hagyj ott egy könyvet a padon, a trolin, a vonaton, ha már elolvastad. Hogy valami, ami már rád talált, rátalálhasson másra is. Nem egy barátra, egy rokonra, hanem egy vadidegenre. Akiből – egy könyv révén – barát, rokon lehet. Mert összekapcsol bennünket valami nagyon fontos: egyazon könyv elolvasásának az élménye. Szeretnék egyszer idegennek is ajándékozni. Menni fog. Csak két példányt kell vennem egyik kedvenc könyvemből.

Ajánló