Lovasi: „Most éppen a Kiscsillag a Kispálom”

Azt mondja, egyik kedvenc lemeze, az OK Computer a Radioheadtől ma is ugyanannyira hat az újdonság erejével, mint 20 évvel ezelőtti megjelenése idején, mert annyira nem történt semmi a popzenében az elmúlt két évtizedben. Novemberben az Arénában lép fel az első 50 év legjobb dalaival, két kultikus zenekarának, a Kispál és a Borznak, valamint a Kiscsillagnak a közreműködésével. Bizonyos értelemben most is kilóg a sorból, és ötvenen túl is tartogat még meglepetéseket. Lovasi Andrással a Művészetek Völgyében, a kapolcsi Kiscsillag-koncert előtt beszélgettünk.

A Kaláka Versudvarban volt egy közös műsorotok Lackfi Jánossal és Heidl Györggyel, Az emberélet útjának felén címmel. Az egyik Lackfi-versben, amit elénekeltél, van egy sor, amely most szerintem pont idepasszol: „Nézem, hogy belül mivé lettem, / Nézem, hogy ott kinn mit csináltam.Hogy ott kinn mit csináltál, azt összefoglalja a Lovasi 50 koncert repertoárja, engem inkább az érdekelne, belül mivé lettél, és mennyire egyeztethető össze az ötvenéves Lovasi András a húszévessel?

Húha… Nincs egy kiforrott álláspontom önmagammal kapcsolatban. Húszévesen igazából nem is volt a fejemben egy komoly terv, nem gondolkodtam azon, hogy például harminc év múlva hány gyerekem lesz, mennyi pénzem, mennyi autóm, vagy milyen házam. Nem volt semmilyen konkrét elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. A rendszerváltás környékén minden nagyon gyorsan változott, nem is volt sok értelme előre tervezni. A zenekarba (Kispál és a Borz – szerk. megj.) is úgy kezdtünk bele, hogy csináljuk két-három évig, aztán majd jön valami más. Hosszú távú koncepciónk soha nem volt.

A két-három évből végül 23 lett…

Az első három Kispál-lemezzel, melyeket mind a mai napig egyfajta alapművekként tartanak számon, úgy voltunk, hogy ez most jó, de később azért kellene csinálni valami jobbat is. Az első albumunk, a Naphoz Holddal, amely ma már etalonnak számít, akkoriban kifejezetten rossz kritikákat kapott. A harmadik lemezünk, az Ágy asztal TV volt az első, amelyet már a kritikusok is dicsértek. A negyedik és az ötödik albumban (Sika, kasza léc; Ül – szerk. megj.) becsülendő a kísérletező kedv és a megújulási szándék, bár az igazi közönségsikerek inkább ezután következtek, a Bálnák ki a partra 1997-ben és a Holdfényexpressz 1998-ban. A Velőrózsák ezt a sikert már nem tudta megismételni, a lemez egésze túl lett írva, csak néhány nagy koncertsláger maradt róla emlékezetes, talán a Hang és fényt, vagy a Még egyszert említhetném. Ugyanez az utolsó két lemezről – Turisták bárhol, Én szeretlek téged – is elmondható. Születtek még jó dalok, de egységes, egyenletesen jó albumok már nem. Persze nyilván mindenki számára az a lemez a legmeghatározóbb, amelynek a megjelenése idején rajongó lett.

„Ma már tudom, komoly hiba volt a búcsúkoncert. Csöndben, hisztéria nélkül be kellett volna fejezni, s ha az évek során megjött volna a kedvünk a közös zenélésre, erőlködés nélkül lenyomhattunk volna egy-két koncertet évente” – vallod Lévai Balázs könyvében. Egy későbbi interjúban viszont azt mondtad, ezekeket a kvázi nosztalgiazenekarokat te nem tekinted valódiaknak, mert hiányzik belőlük a kreativitás, a megújulás lehetősége. A Kispál viszont az utóbbi években mégis így működött, mintegy önmaga tribute-zenekaraként.

Elég rossz érzés lenne, ha a Kispál-érában született dalaimat veszni hagynám csak azért, mert a zenekar már nem létezik. A Lovasi 50 például jó apropó, hogy úgy is játszunk Kispál-dalokat, hogy közben nincs Kispál és a Borz.

És nincs?

Nincs. Vagyis azokban a pillanatokban, amikor alkalmanként összeáll a színpadon, akkor éppen van, de én továbbra sem tudom elképzelni, hogy egy normális zenekar működhetne állandó próbák, új dalok írása, lemezkészítés nélkül. Az utolsó két-három évben éppen ez hiányozott a Kispálból, emiatt is hagytuk abba végül. Nem volt különösebb konfliktus köztünk, csak éppen a szikra hunyt ki. A Kispál és a Borzot bizonyos értelemben mindig én toltam, énekesként, szóvivőként, a zenekar motorjaként. Amikor felvetettem, hogy a többiek is „motorizálhatnák” magukat, erre nem igazán jött válasz, sőt úgy viselkedtek, mintha nekem tennének szívességet azzal, hogy eljárnak a próbákra. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy miért nem csinálom inkább azt, amihez igazából kedvem van, olyan emberekkel, akik nem szívességből, hanem teljes odaadással muzsikálnak velem.

Ekkor jött a Kiscsillag.

Ekkor jött a Kiscsillag mint fő terv. Ez ugye egy hobbizenekarnak indult a Kispál mellett, mostanra viszont már óhatatlanul eluraltam. A Lecsónak (Leskovics Gábor – szerk. megj.) ott van mellette a Pál Utcai Fiúk, a többiek meg nem annyira szerzőként vannak jelen benne. Mondhatni, hogy most éppen a Kiscsillag a Kispálom. Azzal a különbséggel, hogy ezzel a zenekarral sokkal könnyebb és klasszabb próbálni, dalokat összerakni, mint a Kispállal volt az utolsó időben.


A 2017-es, kapolcsi Kiscsillag-koncerten
A szerző felvétele

A Kispál és a Borznak már nem is lesz folytatása?

Nem tervezzük, hogy a Kispál újra zenekarként fog működni olyan értelemben, ahogy most például a Kiscsillag működik. Csak azért, hogy néha-néha koncertezzünk, szerintem hülyeség egy zenekart életben tartani. Amikor a Kispál-életművet átfogó koncertsorozat elindult 2014-ben, benne volt a pakliban, hogy folytatjuk, de aztán gyorsan alábbhagyott a lelkesedés. Az újbóli összeállásunk ötlete egyébként akkor született, amikor Kispál András és Bräutigam Gábor elkezdtek együtt próbálni. Azt mondtam, hogy ha ez a két ember most spontán összeálltak, és szeretnek is együtt muzsikálni, miközben – nem titok – éppen az ő konfliktusuk volt az egyik fő oka az ős-Kispál felbomlásának, akkor ezt most kell megcsinálni, nem máskor. Fesztiválszervezőként pedig nyilván az üzleti szempontokat is figyelembe vettem. A három évre nyúló múltidézés legjobb része egyébként az első évben volt, amikor a régi felállású Kispál és a Borzzal játszottuk az első négy album dalait. A legrosszabb pedig az utolsó etap Fishing-koncertje volt tavaly, főleg miattam. Kifejezetten rossz napom volt, abszolút dekoncentrált voltam, elfelejtettem a szövegeket, azt se tudtam, hol vagyok. A végére kiderült az is, hogy egy háromszor kétórás estét összerakni a Kispál-életműből nem is olyan egyszerű úgy, hogy mindegyik koncert feszes ívű legyen, szóljon valamiről és szórakoztasson is. Egy öt-tízezres közönség már főleg slágereket akar hallani, és hiába magyarázzuk el, hogy most csak az utolsó albumokról fogunk játszani. Igaz, azokon is akadnak slágerek – Még egyszer, Hang és fény, De szeretnék, Csillag vagy fecske –, de a közönség egy része nem érti, hogy miért nem játsszuk el például a Zsákmányállatot is, mert nem tudják, az melyik lemezen van, nem is kell tudniuk.  Ennek a projektnek egyébként két fontos tanulsága volt. Az egyik, hogy hiába írtunk mi 150-200 számot, 15-20 az, ami most még él, és lehet, hogy tíz év múlva már csak kettő fog. A másik, hogy írtunk egy csomó jó dalt, amiből aztán valahogy mégsem lett sláger, és attól, hogy újra eljátszuk őket, már nem is lesz.

Mi a helyzet a régóta esedékes második szólóalbummal?

Az Arénabeli Lovasi 50 koncertre megjelenik egy könyv az eddigi dalszövegekkel. Ehhez terveztem kiadni mellékletként egy szólóanyagot, de annyira sűrű lenne a tempó, hogy végül is lemondtam róla. Nem akarom, hogy elsikkadjon, de ha most jelenne meg, szinte biztosan ez történne vele. Nemrég jött ki a Kiscsillag új albuma, a Semmi konferencia, ennek is kell még idő, hogy elérjen a rajongókhoz. Mostanában a magyarországi rádiók nem nagyon játsszák a dalainkat, enélkül pedig még a saját közönségünknek is kell egy év, hogy az új számokat ismerősként üdvözölje a koncerteken. Szóval talán majd jövőre visszatérhetünk a szólóalbumhoz.

Beszéljünk akkor a Lovasi 50-ről. Ez a produkció azért különleges, mert itt találkoznak először a Kispál és a Kiscsillag dalai. A komáromi koncerten azt láttam, hogy előbbiek még mindig jobban meg tudják mozgatni a közönséget, sokan fennhangon követelték a Kispál-slágereket.

Nyilván ha Kispál-dalok hangzanak el, az nagyobb eseménynek számít, mint ha a Kiscsillag koncertezik, és az is igaz, hogy az előbbi fontosabb, nagyobb közönséggel rendelkező zenekar volt a maga idejében. Ezt tudomásul kell venni. Lehet, hogy a Rolling Stones is szívesen játszana dalokat az új lemezéről, csak hát az embereket ezek egyáltalán nem érdeklik, ők a Satisfactiont akarják hallani. Azért találtam ki egyébként ezt a műsort, ahol a két zenekarból minden zenész a színpadon van és beszállnak egymás számaiba, mert nem a különbségeket akartam hangsúlyozni, hanem az azonosságokat. A koncert kétharmadát – ahogy a 30 év kétharmadát is – a Kispál-dalok teszik ki, időarányosan. Ugyanakkor egy csomó Kispál- és Kiscsillag-sláger nem hangzik el, nincs például Ha az életben. Nyilván mindenki a saját kedvencét fogja hiányolni.

Cserébe meghallgathatják Kispál András szólóját a Sirályban.

Így van. Azt szeretném, ha ez nem egy nosztalgiakoncert lenne. A válogatásnál az volt a szempont, hogy a dalok érvényesen szóljanak, valamilyen módon illeszkedjenek ebbe a műsorba és hogy a nosztalgiafaktor egy idő után elkopjon. A komáromi koncerten egyébként azt láttam, hogy a közönség fokozatosan megszokta a dolog furcsaságát, és egy idő után elkezdett tök jól működni az egész. Ha valaki mindenféle prekoncepciók nélkül, nyitott füllel és zenei élményre éhesen érkezik, akkor szerintem nem lesz nagy baj.

A repertoárt egyedül állítottad össze?

Lévai Balázzsal válogattunk ki ötven-valahány számot, a végső verziót a Fishing on Orfűre már én állítottam össze egyedül. Az Aréna-koncertnek viszont Lévai a zenei dramaturgja. Ez a buli egyébként körülbelül 70 százalékban lesz azonos az orfűivel. Látványban teljesen más lesz, és a repertoárban is lesznek eltérések.

Korábban többször elmondtad, hogy a popzenében egyfajta stagnálás észlelhető, és az elektronikus zene 90-es évek közepén jelentkező nagy hulláma óta semmilyen számottevő változás vagy megújulás nem történt. A magyar zenekarok közül látsz valamelyikben olyan potenciált, amilyen a Kispálban volt?

Ezt nem nekem kell eldönteni, hanem a közönségnek. Látok tehetséges bandákat, de ezek nem feltétlenül a közönségkedvencek, vagy azok, melyeket a rádiók játszanak. Nagyon szeretem például a Blahalouisianát, vagy a Qualitonst. Utóbbi elképesztő jó ízléssel hozza vissza dalaiban a 60-as évek végének furcsa, pszichedelikus-hippi világát.

Ha már témánál vagyunk, van szerinted esélye magyar zenekarnak arra, hogy külföldön is sikeres legyen?

Ehhez egyrészt egy sokkal átgondoltabb és nyitottabb kultúrpolitikára lenne szükség, másrészt ütős, egyedi produkciókra. Nyilván a dzsesszben, a világzenében vagy az experimental popban vannak komoly eredmények, de azt tudni kell, hogy ez egy sokkal kevésbé fizetőképes, és ezért a nagytőke által sokkal kisebb mértékben uralt piac. Másrészt a teljesítmények is mérhetőbbek, egy dzsesszzenész a másik dzsesszzenészen azonnal hallja, hogy mennyire jó. Olyan magyar zenekar viszont, amely a mainstream, meglehetősen telített popzenei piacon sikeres lehetne, egyetlen egy sincs. Persze egy nyári slágerre mi is jók lehetünk,  mint az a moldáv zenekar, tudod, akik a repülőgép szárnyán álltak. A nevüket  már elfelejtettem, numa numa yei, biztos emlékszel...

O-Zone, azt hiszem...

Igen, az az. Szóval ilyesmi becsúszhat, de erre sem látok sok esélyt.


Fotó: Kálmándy Pap Ferenc

A Kispál és a Borznál egyébként nem merült fel, hogy külföldön csináljatok karriert? 1991-ben Hollandiában koncerteztetek, és elmondásod szerint a holland közönség imádta a zenekart.

Többször is felmerült, de akkor már annyira el voltunk havazva hazai fellépésekkel, hogy mindig halogattuk a dolgot. Ahhoz, hogy külföldön befuss, ki kell költözni, turnézni kell, végig kell csinálni az első, nagyon kemény éveket, és nem árt egy jó menedzsment sem. Mivel akkor már Magyarországon viszonylag ismert volt a zenekar, az első kudarc után valószínűleg visszafordultunk volna, menekültünk volna haza. Voltak azért külföldi fellépések, koncerteztünk már Európa szinte minden országában, különösen mióta ilyen sok magyar él kint, de ennek a külföldi karrierhez semmi köze, csak kirándulunk.

Visszatérve a hazai könnyűzenei palettához: a Kispállal egy időben, vagy valamivel később induló zenekarokról nem túl pozitívan nyilatkozol a könyvben, olyan jelzőket használsz, mint „giccses“, „ripacskodó“, „teátrális“.

Mert a magyar popzenét javarészt giccses, teátrális és ripacskodó emberek csinálják, ebbe beleértem magamat is. Én is küzdök a saját manírjaimmal, küzdjenek mások is. Érdekes, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért a magyar popzene jelenleg bizonyos értelemben a fénykorát éli. A 70-es, 80-as évek óta nem jártak ennyien koncertekre, a Budapest Park például minden héten tele van. Annak idején, amikor a Kispál és a Borz, vagy a Tankcsapda indult, már egy telt házas PeCsa-koncert is nagy eseménynek számított, ez mintegy háromezer embert jelentett. Ma egy tízezres koncertet összehozni a Parkban teljesen hétköznapi dolog. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a lemezeladások helyett mára a legfőbb bevételi forrássá a koncertezés vált. Azok az együttesek, amelyek nem voltak képesek élő zenés, koncertszintű produkcióval előállni, el is tűntek. Szóval a pezsgés megvan, én inkább a sokszínűséget, a nyitottságot hiányolom a popzenéből. A kétezres évek elején például az internet előnyeit kihasználva egy csomó új hatás, marginális irányzat tűnt fel az angolszász mainstream mellett. Akkor lett általánosan ismert a world music, illetve egy sor európai – skandináv, benelux, francia, lengyel – előadó. Egy csomó izgalmas szín jelent meg. Mostanra ez megint visszaszorulóban van, mert a nagy menedzsmentek, a tőkeerős vállalkozások az online zenelejátszóknak és a megváltozott fogyasztói szokásoknak köszönhetően ismét eluralták, monopolizálták a zeneipart. Az emberek ma már nem keresik a nekik tetsző műfajokat vagy előadókat, hanem megvárják, míg eléjük tolják a zenéket. A Spotify és a YouTube is figyeli a zenehallgatási szokásainkat, ennek megfelelően kínálja fel a következő találatokat, de ezek között mindig előkelő helyen szerepel egy-egy fizetett tartalom is.

Azt mondod, hogy a koncertek látogatottsága szempontjából aranykorról beszélhetünk. A könyvben viszont úgy fogalmazol, hogy – idézem – „olyan birkaként működő embercsordát kapunk sokszor közönségnek, amit nem közönségnek hívnak, hanem tömegnek.”

Az emberek olyanok, amilyenek lehetnek. Ha valaki bemegy egy vécébe, ami derékig van szarva, nem fog különösebben figyelni arra, hogy ne hugyozzon mellé. A tömegember igényeit megcélzó produkciók, könnyűzenei vagy akár politikai termékek felelősek azért a folyamatos szellemi színvonalsüllyedésért, amelynek a tanúi vagyunk. Nagyon ritka ma már az olyan produkció, amely mögött valódi, erős szellemi gerinc van. Tulajdonképpen a popzenéhez hasonlóan a politikában is végletekig lebutított üzenetekkel operálnak, amely nem haladja meg egy tweet, vagy egy jelmondat terjedelmét. Egy olyan bonyolult folyamatot, mint például a menekültválság, nagyon nehéz elmagyarázni az embereknek, egyszerűbb azt mondani, hogy megvédünk titeket egy kerítéssel. Hozzáteszem, egy olyan országban, ahová egyáltalán nem akarnak jönni a menekültek. Kivesézhetnénk, mennyire vicces, vagy inkább szánalmas és botrányos, hogy egy magát kereszténynek mondó kormányzat az emberi gyűlöletre, az irigységre és a félelemre építi fel a megválasztásához szükséges kampánygépezetet, de maradjunk inkább a témánknál. Lehet, hogy nekünk, előadóművészeknek tudomásul kellene vennünk, hogy ma már egyfajta animátorokként, tömegmozgató, szórakoztató szakemberekként kellene működnünk, de én erre nem vagyok kapható. Ilyen értelemben én inkább régimódi maradok. A 30-as éveimben írtam ezt a sort, de ma is érvényes: „Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.”

Ilyen szempontból van különbség például a magyarországi és a határon túli közönség között?

Vegyük például Tusványost, ami ugye a magyarországi szoclib ellenzék számára maga a pokol. Ide azért járnak az emberek, mert egyrészt olcsó a belépő, másrészt elképesztő mennyiségű nagyszerű emberrel találkozhatsz, akik szerencsére nem politikusok. A jó beszélgetésekért, a jó berúgásokért érdemes ide jönni. Az emberek kisebbségben megszokták, hogy nem fogadnak el kritika nélkül mindent, amit mondanak nekik, talán mert valamilyen szinten mindig kiszolgáltatottjai a többségnek.

Szerepeltél filmekben, filmzenét és –betétdalokat is írtál, a Semmi konferencia című legújabb Kiscsillag-album pedig egy színházi előadásból, „koncertszínházból” született. Elképzelhető, hogy idővel a rock and roll helyét valami más veszi át az életedben?

Biztos lesznek olyan időszakok, amikor igen, de szerintem előbb-utóbb mindig vissza fogok kanyarodni a zenéhez, vagy ha úgy tetszik, a rock and rollhoz. A Kiscsillag most nagyon jó periódusban van, nagyon jó velük dolgozni, újra szeretek próbákra járni, klassz dolgokat rakunk össze, és még az idén kijövünk pár új dallal. Ha pedig az Aréna-koncert úgy sül el, ahogy szeretném, akkor jövőre talán már nem csak az utolsó tíz év dalait fogom játszani a koncerteken. Miért is ne játszhatnék néha egy-egy régebbi dalt is? Végül is nekem van a legtöbb közöm hozzájuk.

Ajánló