Játszd újra!

Felhőtlen szabadság – hirdeti önmagát egy repülőtársaság. Első gondolatom az, hogy nem szeretném lefordítani semmilyen nyelvre ezt a mondatot, ami alatt egy Boeingvalahányas hasítja a ragyogóan tiszta égboltot.
A multimediális fordításban az a bibi, hogy a kétértelműség egyik eleme általában képpel van kifejezve. Ez pedig szavakkal kijátszhatatlan. 
 
Nem csak fordítani, repülni se szeretnék. Sőt, továbbmegyek: szabadságolni se. Nem érdekelnek a világ természeti és épített csodái. Itthon akarok hűsölni. A fejemben. Ott olyan mozit nézek, amilyet csak akarok. Hang- és fénysebességet átlépve vagyok egyszer itt, másszor ott. Mit nekem nyári szabadság! 
 
A fenét! Egyrészt a benti éghajlat alatt se könnyű megfelelő árnyékot találni. Másrészt az elmének nevezett fekete dobozban nem olyan filmet fűz be a mozigépész, amilyet akar. Az első képsorok ugyan még kontroll alatt peregnek, egy idő után azonban szemeregni (spam-eregni?) kezdenek a kéretlen képi üzenetek. 
 
A gondtalan gyerekkor tuti tipp – véli a múlt homályában kurkászó vaksi tudat, és már pereg is a hetvenes évekbeli fekete-fehér retrófilm. Két kislány egy panellakás rekkenő hőségében babázik, majd egyszeriben úgy döntenek, hogy lemennek a játszótérre hintázni. Úgy, ahogy vannak, egy szál rövidnadrágban. Már a lépcsőházban állnak, fordul a kulcs a zárban, amikor megszakad a film. 
 
Két kis csenevész gyereklány néz egymással farkasszemet. Hupsz! – mondja az egyik, majd szó nélkül visszasomfordálnak a lakásba, és pólót húznak. Aztán újra és újra: farkasszem, hupsz, somforda, trikó, kulcs. 
 
Pedig nyugisan lemehettünk volna egy szál gatyóban is. Kölykök voltunk. Nem is szólt ránk senki. Miért fordultunk mégis vissza? Minek a határát sejtettük meg fene nagy szabadságunkban? Mindezt már a pozsonyi reptéren gondolom, de nem a csarnokban, hanem a drótkerítés mellett, mert látni szeretném, ahogy a külföldön élő barátnőmmel landol a gép. Hupsz! Amikor utoljára itt várakoztam, véletlenül félrenyeltem a számban lévő cukorkát, és fuldokolni kezdtem. Kezeket fel! – kiáltott rám egy ismeretlen férfi, majd hátulról megragadta a két kezemet és a magasba emelte. Hosszú percekig álltunk így, amíg a kitágult mellkasomban le nem csúszott a cukorka. Mint akik megadták magukat. Ismeretlenül. Az ismeretlennek. 
 
Hupsz, újdonságot fedezek fel a kerítésen. Rozsdamentes acélból kémlelőket alakítottak ki a repülőfotósoknak. Gyerekfej magasságban is a kis spottereknek. Egy ilyen réshez hajolok le, végül is szabadságon vagyok.

Ajánló